Az arcvonásaink, az arcrezdüléseink sok mindent elárulhatnak rólunk. De olyan sok módon fejezhetünk ki valamit, hogy néha eltévedünk amikor egymás arcát látjuk. Ugyanaz az arcrezdülés mást és mást jelenthet ha közeli ismerős valaki vagy ha csak idegenként pillantjuk meg. Akik évek óta ismerik egymást, szinte egy mozdulattal kifejezhetik mire is gondolnak ebben a pillanatban. Ők, mondhatjuk úgy is, hogy szinte gondolatolvasók lehetnek egymás közt.

Ha röviden szeretnénk "summázni" a fenti idézet lényegét, akkor csak annyit mondanánk -, "ne beszéljünk fölöslegesen!" - Ez viszont nem tükrözné a teljes lényeget. Hiszen egy-két szóval is meg tudunk bántani valakit, még ha nem is készakarva. Aki "hosszú lére" ereszti a mondandóját, elsikkadhat a lényeg felett. Sokfélék vagyunk mi emberek. Zárkózottak és nyitottabbak egyaránt. Van, akiből alig lehet egy szót is kihúzni, azt is csak harapófogóval sikerül néha. Van, aki beszédesebb, tudja mikor mit mond, ő a megfontolt típusba tartozik. Van, aki nagyon-nagyon sokat szeret beszélni. Őt néha fékezni kell, hogy megértsük mondandójának lényegét. 

Az ember egyik legfontosabb (ha nem a legfontosabb) vágya, hogy boldog legyen. Keressük is szüntelenül, napról napra. Hol a gazdagságban, hol a szabadságban, hol pedig a nagyvilágban szeretnénk rátalálni. Mindenkinek más-más fontos az életében, de abban az egyben közösek a kívánságaink, hogy teljesüljenek a boldogságba vetett kéréseink. Van, amikor csak úgy gondolunk rá, hogy milyen jó is lenne boldognak lenni! Van, amikor más emberek boldogsága babonáz meg minket, azt hisszük, nekünk nem jár a jóból. Van úgy, hogy már szinte imádkozunk a Jóistenhez, hogy boldogabbak lehessünk. 

Mennyire beletrafált az idézett mondat a lényegbe! :) Nagyon sokszor túlbonyolítjuk az életünket, teljesen fölöslegesen. Ha megmaradnánk olyannak, ahogy a Jóisten megteremtett minket, őszintének és tisztának, nem keverednénk állandóan kálváriába az életünk során. Vannak olyan helyzetek is, amik megkívánják, hogy esetleg nem a színtiszta igazságot mondjuk el, de ezek vannak kisebbségben, és valószínű, hogy ilyenkor érzünk is egy kis lelkiismeretfurdalást. Amikor ártó szándék nélkül nagyot mond valaki, egy kicsit elferdíti a valóságot, eltúlozza a mondanivalóját. Ki tudja, hogy miért nem mondjuk mindig ki az őszinte tiszta igazságot? De ha valaki a természetévé fogadta az őszinteséget, akkor a cselekedeteivel is ezt igazolja, és úgy él, ahogy az a maga egyszerűségében rejlik.

Szépek is vagyunk és jóságosak is. Mindenben van egy határ, amit megengedhetünk magunknak. Ez az a vonal, amit egyáltalán nem léphetünk túl. Ha mégis megtesszük, szomorú sors vár ránk. Számtalan példa van erre, de maradjunk a címbéli megközelítésnél. Amikor valaki túlságosan ad a szépségére, mindent ennek rendel alá, gyakran találkozhat kellemetlen meglepetésekkel. Ha megfeledkezünk az erényeinkről, ha megfeledkezünk arról, hogy nem minden a külcsín, akkor visszájára sülhetnek el a dolgok. Önmagában a szépség nem minden. Találkoznia kell olyan tulajdonságainkkal is, amik minket a többiek felé szerethető egyéniséggé varázsolnak. Kifejezik, hogy általában milyenek is vagyunk, ha az egyszerűség szintjén vizsgálnának minket. Leginkább a jóság az, ami mindent felülír a mindennapjainkban.

Számtalan dolog méltó arra, hogy kivívja a figyelmünket. Odafigyelünk azokra a dolgokra, amik érdekelnek minket, amik tetszenek nekünk, vagy valamilyen oknál fogva titokzatos jelentést fűzünk hozzájuk. Ezek az utóbbiak azok, amiknél általában meglepődünk, csodálattal vagyunk irántuk, és kíváncsian fürkésszük, vajon mi fán is teremnek. Van, mikor egyik meglepődésből esünk a másikba, ha úgy hozza az élet. Ámulunk, csodálkozunk, mert kíváncsi természetűek is vagyunk. Eltart egy ideig, míg az ámulatból elérkezünk a felismerésig, akkor minden kitisztul ami eddig zavaros és titokzatos volt. 

Emlékszel még Az öreg halász és a tenger című könyvben a halász küzdelmére a nagy hallal, a cápákkal, a tengerrel? Nagyon nagy értékű mű, olvasd el! :) Sokszor eszembe jut, mikor még jobban küzdöttem a betegségemmel, hogy az ember tényleg nem arra született, hogy legyőzzék. A halász küzdelme engem is arra tanított, hogy kiálljak magamért, merjek a holnapra is gondolni, és küzdjek a végsőkig, amíg csak jobban nem érzem magam. Küzdjek egészen addig, míg elérem a célom, amíg gyógyultnak nem érzem magam. És, a csoda működik, mert egy idő óta napról napra jobban lettem. Győzhetünk, amikor csak szeretnénk, csak arra kell gondolnunk, mi a vágyunk, mit szeretnénk elérni és ehhez meg vannak-e az eszközeink? Ha minden adva van, akkor jött el a mi időnk, a cselekvés a következő állomás, hogy boldogan mondhassuk később - miénk a siker, győztünk! :)

A fenti mondatot saját magam igazolhatom. Én valóban átéreztem ezt, amikor próbáltam gyógyulni a betegségemből. Húú, de sokszor is szerettem volna, ha valaki más helyében lehettem volna, mindegy kinek a helyében, csak ne érezzem azt a szörnyű feszültséget, mint amit éppen átéltem. De nem volt menekvés, meg kellett tanulnom, rá kellett jönnöm, hogy meg kell küzdenem a bennem megbújó sárkánnyal, le kell győznöm, ha jobb életet akarok magamnak. Nem volt egyszerű és nem volt rövid sem ez a csata, és talán még mindig tart egy kicsit. Közben viszont olyan tapasztalatokra tettem szert és annyira megismertem magam, hogy már kívülről tudom, hogyan is fogok reagálni bizonyos helyzetekre.

Nem kell messzire mennünk, hogy a fenti mondatot élő példával bizonyítsuk. Én vagyok az élő példa arra, hogy ez így is van. De szerintem nyugodtan általánosíthatunk, hiszen valóban a saját kis szenvedésünk foglalkoztat a leginkább minket. Úgy is mondhatnánk, hogy mindenkinek megvan a maga baja, problémája, és erre másoknak szinte alig van rálátásuk.

Sokszor selejtezünk életünk során. Vagy mégsem? Lehet, hogy túlontúl ragaszkodunk a tárgyainkhoz. Mindig csak az a birtoklási vágy! :) De a viccet félretéve, jó ha komolyan vesszük a címbéli mondatot, hiszen nem véletlenül tartunk meg dolgokat, annyira a szívünkhöz nőnek. Kis csecsebecsék olyan értékesek tudnak lenni számunkra, hiszen vagy kaptuk őket vagy vettük, vagy más okból, de olyan érzéseket keltenek bennünk, amik a szívünk mélyéig hatolnak. Ha megfosztanának tőlük, bizony, hogy keservesen szomorúak lennénk. Sok apró tárggyal vagyunk így.