Otthon, édes otthon - szoktuk mondani, és a szívünkben mély érzelmek bontakoznak ki. Nincs is olyan ember a földön, aki ne becsülné kellő tisztelettel otthonát. Innen indul minden élet. Ide összpontosulnak azok az erők, amik segítik az utunkat. Ha valahol eltévelyedünk az élet nagy útvesztőjében, hazaindulunk, mert ott megnyugvást találunk, onnan szedjük az energiánkat nap mint nap.

A címbéli idézetet fogalmazhatnánk úgy is, hogy - a leghosszabb út is az első lépéssel kezdődik. - Nem lehet mindent hűbelebalázs módjára kezelni. Én az életmódváltásnál tapasztalom meg, hogy minden feladatot a részeire kell bontanunk, minden célunkat először kisebb részcélokra kell tagolnunk, hogy lássuk a fától az erdőt. Ha mindent egyszerre szeretnénk, óhatatlanul is el fogunk bukni. Ez valahogyan törvényszerű is, hiszen a saját csapdánkba esünk sokszor.

Otthon, édes otthon! :) -, szoktuk mondani. Valahogyan így kellene megbecsülni Földanyánkat is, ahol otthon tudunk lenni bármilyen körülmények között. Éljük a mindennapi életünket, hol jól, hol rosszul, és amikor kifáradunk, lepihennénk. Olyan helyet keresünk ehhez, ahol nyugalmat, békét, boldogságot, szerelmet találunk. Az élet egy nagy kaland. Nem mindig szabad túl komolyan venni, mert esetleg el is keseredhetünk. Vidáman, jókedvűen szabad csak élnünk, a rossztól minél hamarabb meg kell szabadulnunk. Hogy otthonosan tudjuk érezni magunkat ezen a világon, olyanná kell válnunk, mint maga a természet, amely bölcsőt ad a számunkra.

Emberek vagyunk, nem is tudnánk létezni, ha minden információt megjegyeznénk és nem tudnánk felejteni. No, de miért is van az, hogy a kellemetlen pillanatokat felejtjük el a leggyorsabban? Nem szeretjük már azt sem, amikor kellemetlen helyzetbe kerülünk. Nem tudjuk hirtelen mit csináljunk, mitévők legyünk. Lehet, hogy gyorsan kitalálunk valamit, hogy mentsük a helyzetet, de átélni nagyon nehéz a rossz pillanatokat. Izgatottak leszünk, zavarba jövünk, és minél hamarabb ki szeretnénk lépni azon az ajtón, amelyik oda vezetett, hogy ilyen áldatlan állapotba kerültünk.

Ismerjük be, hogy nem szeretünk hibát véteni. De azért gyakran előfordul ilyesmi. A címbéli mondat önmagáért beszél, különösebb magyarázatra nem is szorul. De ha jobban belegondolunk az idézet második részébe, merthogy aki semmit sem csinál, bizony könnyen esik olyan csapdába, hogy hibát hibára halmoz. Ellustul ráadásul, lemarad a fejlődésben, és sok hasznot nem hoz magának, az is bizonyos. Tevékenyen élni mindig is kifizetődik. Elfoglalod magad, olyan terveket tudsz kovácsolni magadnak, amiket máskülönben kihagynál az életedből.

Nem vagyunk egyformák, vagyis inkább eléggé különbözőek vagyunk. Egyikünk folyton mosolyog, derűs, örül annak, ami történik vele, másikunk szomorkásabb, búnak ereszti a fejét a legkisebb rossz inger hatására is. De olyan sokfélék vagyunk, hogy fel sem tudnánk sorolni, kinek milyen természete van. De ha azt nézzük, egy valamiben talán egyformák vagyunk bizonyos szinten, mégpedig abban, hogy általában mindenkinek jó szíve van. És ha ez így van, máris tudunk örülni apró kis boldogságoknak, amik körülvesznek minket.

Amikor még jobban beteg voltam, szinte mindennap elmondtam a fenti mondatot, talán azért is, mert azt reméltem, akkor biztosan elmúlik minden bánatom. De nem múlt el! Maradtam beteg, de azért kedves az én számomra ez az idézet, mert igazság vagyon benne. Tényleg! Ha nincs semmi bajunk, nem is szoktunk annyira törődni mások problémájával, igazán csak akkor gondolkozunk el jobban, mikor minket is ér valamilyen "nyavalya". Éljük a boldog emberek vidám életét, élvezzük a sok jót, mit a sorsunk ad nekünk, egyszerűen élvezzük az életet. Csak akkor van baj, ha véletlenül megfordul a világ, és egyszer csak megtapasztaljuk a másik oldalt, azt, ahol betegség, szomorúság, bűntudat van. Ekkor már nem olyan vidám az életünk, a legelső dolgunk az, hogy visszaszerezzük az egészségünket, a jólétünket, azt az életformát, amiben jól érezzük magunkat.

Az emberi élet, lét, kicsiny porszem a nagy világegyetemhez képest. Mégis mennyire szeretjük az életünket, lyukas két fillérért sem adnánk oda senkinek. Ha sorscsapás ér bennünket, azt hisszük sokszor, itt van a világ vége, nincs tovább, nekünk befellegzett. Lehet ilyen pesszimistán is szemlélni a világot, de aki bölcsebb és haladni szeretne az életében, bizony nem ad ilyen érzelmekre. Megpróbál kikecmeregni szorult helyzetéből, mert a borús fellegeket mindig feloldja a napsugár, tudja ezt ő nagyon jól. Ezért inkább helyezkedik optimista szemléletmódra, abból több haszna van, és a kedve is hamar megjavul.

Tanulni mindenki tud, szerintem. De nem mindenki szeret tanulni, ez is így van, szerintem. Különbözőek vagyunk. Amikor még általános iskolás voltam, csodáltam azokat a társaimat, akik egy-két óra alatt annyi mindent meg tudtak tanulni, hogy ezután rengeteg idejük halmozódott fel játékra, szórakozásra. Irigyeltem is őket nagyon! De én is nagyon szerettem tanulni, ami később átváltott olyan szintre, hogy szelektáltam, csak azt tanultam meg, ami tetszett, ami jókedvvel töltött el, aminek örültem. A többit muszáj volt bemagolnom. Ha megtaláltam volna minden tantárgyban a benne lévő szépséget, könnyebb dolgom lett volna. Ezért nem is maradt meg minden az emlékezetemben.

Azt mondják: - a szerelem örökké tart. Ez igaz is, csak tenni is kell azért, hogy örökké tarthasson. Ha pedig nem tart örökké, az nem is volt igaz szerelem, vagy hagyták kihunyni a lángját. Szeretni tudni kell. Őszintén, szenvedéllyel, hűséggel. Amikor egy szerelmespárt meglátunk összebújva, akik nem törődnek a külvilággal, csak a saját érzéseik foglalkoztatják őket, kicsit irigykedünk, vajon mi miért nem vagyunk ilyenek. Mi is ilyenek voltunk, amikor csak az számított, hogy őszintén, tisztán tudjunk érezni a társunk felé. Ha irigykedünk, akkor valamit elrontottunk, hiszen ha őriztük volna a szerelem tüzét, azt a forróságot, ami két szerelmes szívet összeköt, akkor bennünk is meg lett volna az a szenvedély, ami kell ahhoz, hogy ne aludjon ki a szerelem lángja.