Nem győznénk összeszámolni, mennyi szokást "halmozunk fel" magunknak. Egyik váltja a másikat. Persze egy szokás (különösen egy jó szokás) kialakításához több hétre is szükségünk lehet. Általában nem szeretjük a rossz szokásainkat. Ez így helyes, bár mindenből tanulhatunk valamit. De miért is olyan nehéz megszabadulni egy rossz szokásunktól?

Voltál már szerelmes? Ha nem voltál, majd leszel! :) Meg fogod tapasztalni, hogy minden rezdülésedre választ kapsz, minden pillantásodat árgus szemek vigyázzák, olyan élményekben lesz részed, mint előtte soha. Kiváltságos állapot a szerelmeseké. Sosem tudod, mi fog történni a következő pillanatban, de azt tudod, hogy mindig kész vagy bármilyen szeleburdiságra, bármit kész vagy bevállalni, és bármikor elmész a világ végére is talán, csak melletted legyen a szerelmed, akiért őszinte tiszta szívvel rajongsz. Ezt az őszinte, tiszta rajongást kell megőrizni amíg a világ világ, amíg csak tart az örök szerelem.

Nagyon tetszik ez az idézet nekem, mert kinyilvánítja, hogy mennyire vagyunk esendők. Igyekszünk mindig azt az oldalunkat előnyösebbé tenni, ahol sok-sok jó tulajdonságunkat véljük felfedezni.

Emlékszel a Szépség és a Szörnyeteg című filmre? Ott a Szépségnek mennyi jóságra, türelemre és szerelemre volt szüksége ahhoz, hogy a Szörnyetegen végre megtörjék az átok és daliás ifjú lehessen belőle. Mennyi kalandon, megpróbáltatáson ment keresztül a Szépség, míg eljutott addig, hogy szeretni tudta a Szörnyeteget. Nem nézte, hogy csúnya, hogy csúnyán eszik, nem érdekelte, hogy szőrös, otromba teste van, meglátta benne azt az igaz szerelmet, amire vágyott.

"Ha a csend beszélni tudna

Négymilliárd hangon szólna

Mindarról, mi bennünk rejtve él..." (Locomotív GT).

Így kezdődik a nagy sláger, amit már milliószor hallottunk, de odafigyeltünk rá eléggé?

Szeretünk-e élni úgy igazán? Szépnek tartjuk-e az életünket? Boldogok vagyunk-e? És tudjuk-e hogy mit csináljunk, hogy ezek a kérdések igazak legyenek? Sokan, talán túl sokan is vannak azok, akik nem szeretnek élni. Miért alakul ez így ki? Senki sem születik úgy, hogy gyűlöli az életet. Ezt vagy tanuljuk valahonnan, vagy csak úgy kialakul bennünk egyfajta ellenszenv az életünkkel kapcsolatban.

Volt idő, amikor ha pénzt kértek tőlem az utcán emberek (akiknek épp szükségük volt rá), adtam pár száz forintot, hogy boldoguljon szorult helyzetében. Volt, aki csak haza akart menni, de nem volt meg az utazáshoz az összes pénze. Volt, aki kenyérre kérte a pénzt. Volt, aki nem pénzt kért, hanem, hogy cseppentsek a szemébe a szemcseppből, mert ő egyedül nem tudja megoldani. Volt, hogy dülöngélő (nem részeg), rossz passzban lévő bácsit segítettem haza az utcán. És még sorolhatnám. De volt egy időszak, amikor azt hittem, hogy rosszul cselekszem, ha pénzt adok, lehet, hogy az első kocsmában felhörpinti belőle a korsó sört.

Sértődés, harag, összeveszés, irigység, féltékenység, bánat, idegösszeroppanás. Lehet, hogy a fokozatok így is követhetik egymást. A haragos ember nem tud békülni, benne van a személyiségében, hogy mindenkivel összetűzésbe kerül, és ezt néha még élvezi is. Nagyon hamar felkapjuk a cukrot, igazából valószínű, hogy a vérnyomásunk emelkedik meg nagyon. Meg tudunk sértődni szinte minden élethelyzetben. Sajnos! Annak ellenére, hogy számos olyan élmény ér minket, ami egyrészt feledtethetné a haragunkat, de meg is édesítené a napjainkat.

Sokszor nem vagyunk tisztában azzal, hogy mennyire múlik az idő. Hogy milyen gyorsan peregnek a másodpercmutatók. Ez okozza, hogy véletlenül elherdáljuk a drága időnket, később meg bánjuk majd, amit tettünk. Bizony! Az élet túl rövid. Mindig. Amikor azt hisszük, hogy no, most igazán élni tudunk, olyankor szokott jönni olyan trauma, tragédia, amit alig tudunk feldolgozni. Erre sok időnk elmegy néha, de muszáj időt áldozni rá, mert különben nem tudnánk folytatni az életünket.

Talán nekem szánták ezt az idézetet, mert sokszor voltam úgy eddigi életem során, hogy szinte egy kukkot sem tudtam szólni, mert annyira bennem volt a feszültség. A stressz sokszor nem engedte, hogy két szót szóljak bárkihez, aki a közelemben volt. Így első kézből tudom mondani, hogy igenis a szótlanság elszigetel. A környezetem persze mit sem sejtett az egészből, nem mindenki tudta, hogy néha a betegségem bénít meg és nem enged kibontakozni. Aki tud bánni a szavakkal, az tud kapcsolatokat is létesíteni, vannak barátai, ismerősei, közel engedi magához az embereket. Aki szótlanabb, őneki már nehezebb dolga van, mert ugyan, ki lát a másik ember lelkébe, ki tudja, hogy ki mikor mire gondol? Nagy összetartó kapocs a beszéd, a jóízű beszélgetés.