Az is lehet, hogy egyszerűen csak szeretünk néha beszélni, fecsegni, még akkor is, mikor alig van mondanivalónk. Ilyenkor fordulhat elő, hogy bármit kimondunk, csak valaki hallgasson meg már végre! 

És, lehet, hogy ebben a sorrendben is kellene cselekednünk. Milyen sokszor estem abba a hibába, hogy hamarabb szóltam, mint kellett volna vagy illett volna! Meg is bántam mindannyiszor, de ugye visszacsinálni dolgokat már nagyon nehéz, szinte lehetetlen. És akkor ott állunk megszégyenülve, kiszolgáltatottan, a saját magunk hibájából. 

Hiába minden igyekezetünk, ha kimaradunk a jóból. Hiába kergetjük az álmainkat, ha nem valósulnak meg. Hiába lesz rengeteg pénzünk, ha nem tudunk örülni neki. Hiába van ezernyi lehetőség előttünk, ha nem használjuk ki őket. Minden hiábavalóság, ha kárba vész a szemünk láttára.

Hol sírunk, hol nevetünk, érzelmeinktől függően. Mikor jókedvűek vagyunk, úgy repdesünk a boldogságtól, hogy madarat lehet velünk fogatni, de amikor kedvetlenebbek vagyunk, azt nem szívesen mutatjuk meg másoknak. Szeretnénk elbújni a világ elől, hogy minél hamarabb újra vidámak és boldogok lehessünk. 

A mély csendben születnek a jó gondolatok. Amikor jó dologra gondolsz, öröm járja át a tested és a lelked. Szeretnéd megosztani a világgal az örömödet. Ugyanígy vagyunk minden mással is. Ha valamilyen öröm vagy bánat ér, nem tudjuk magunkban tartani a gondolatainkat, keresnünk kell valakit, akinek bátran elmesélhetünk mindent. 

Bizony! Ezt én is tanúsíthatom, velem már sokszor megtörtént ilyesmi. Nem is gondolnánk, hogy egyszerű, szinte mindennapos cselekedetek is sikernek számítanak. De még mennyire! Úgy véljük, hogy amit úgyis minden nap megteszünk, az nem is olyan nagy valami, vagy meg kell tennünk, vagy úgy határoztunk, hogy megtesszük.

De sokszor történt is meg velem, hogy első hallásra bíztam olyan mondatokban, amiknek pedig semmilyen valóságalapja nem volt! Leginkább a betegségem volt az előidézője ennek, azóta jobban átgondolom és átértékelem, amit hallok. 

Talán néha túlontúl szeretjük a fényűzést, szeretünk olyan dolgokat cselekedni, amikről lerí, hogy nem magunkat adjuk ilyenkor, inkább utánozunk valakit vagy valakiket. Miért is van ez? Irigyeljük talán, hogy a szomszéd fűje mindig zöldebb? Ez nincs mindig így, de amit tehetünk, hogy észhez térünk minél hamarabb.

Lehetünk gyorsak a cselekedetekben, lehetünk lassúak a gondolkodásban, nem vagyunk egyformák. Abban viszont megegyezhetünk, hogy amit a cím rejt magában, annak nagy valóságtartalma van. A természetünket lehet alakítani, ha mi is szeretnénk.

Nem merünk talán igazán örülni semminek? Különböző esetek történnek velünk nap mint nap, egyszer örülünk, egyszer bánkódunk, egyszer meg szinte sírni lenne kedvünk. Miért olyan nehéz akkor is örülnünk, amikor kevésbé eseménydús az életünk? Lehet, ért már minket annyi negatív benyomás, hogy nem merjük kitárni a szívünket igazából. Inkább begubózunk, elvonulunk a kis kuckónkba, és csak gyötörjük magunkat a minket ért igazságtalanságok miatt.